Begombolom halálomat

 

Néha elfog a lelkesedés parttalan dagálya, amit a kereszténység felfedezése okoz, máskor a hitetlenség apálya köszönt rám, rideg valóságával, és kiszáradt medreivel. Az elhagyatottság érzése mintha soha meg nem szűnő száraz sivatagi szélként ölelne körbe. Percenként teszem fel magamnak, aztán Atyámnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt? Szeretném, ha ez a véget nem érő vesszőfutás, ami az életem, véget érne. Mindennapi imák, és mindennapi kétségek között hányódom, és nem lelek értelmet semmiben. Mi a vétkem Atyám? Legalább az ítélőszék felolvasná bűneimet, hogy tisztában legyek gyötrelmeim okával. Elképzelem, ahogy egy feltekert több méter hosszú bűnlajstromot gördít a vád a bíró elé. Olyan hosszú, hogy megszédülök tőle. Elkövetett és el nem követett bűneim listája. Aztán a vád alaposan elkezdi felolvasni tételesen és komótosan, hogy hagyjon időt, megismernem torzó énemet, hogy a végén azt mondhassam: aha… Mennyivel másabb lenne. Hiányzik a só az életemből. Ezért ízetlen, és nem ehető, nem jó ízű. Ha leves lenne, ki akarna lefetyelni belőle? Aki megkóstolja inkább választ egy pirítóst. Mivel sem meleg, sem hideg nem vagyok, ezért Jézus Krisztus is kiköp a szájából. Bárcsak meleg lennék vagy hideg, az nem múlik el utóérzés nélkül. A langyos senkit nem érint meg. Így elmúlásom dramaturgiája vészesen lapos lesz. Remélem, a halálom egy fokkal megérintőbb lesz, talán még só is lesz benne. Megeszik, mint egy jól sikerült estebédet, majd lefekszenek az emberek. Alszanak. Másnap felkelnek, és talán megmarad szájukban az előző napi étek íze. De utána reggeliznek, aztán ebéd, és én a tegnapi étlappal a szemétégetőben végzem. Ennyi volt. Vajon bekerül nevem az Élet könyvébe? Bár olyan mindegy, merengeni a nemlétezésen, mint merengeni az életemen.
Ma nem vagyok jól. Ha minden jó lenne vagy akár csak hétköznapi, egy napom ebből állna:
Felkelek, megreggelizem, ránézek kedvesemre, hogy alszik-e még és nem ébresztettem fel a szöszmötöléssel. Utána rápillantok a gyerekekre,  felöltözöm, majd elmegyek munkába. Hazaérve megölelem a kedvest, a gyerekeket. Szeretem őket…
De mivel nem ilyen a hétköznapom, nem köszöntök senkit. Atyámnak szoktam köszönni. Aztán hálát adok szinte minden alapvető dologért. -Ma fontos dolgom van! – mondom Atyámnak. Felöltözöm, begombolom halálomat.